Most még nem engedi az időjárás a kinti munkák megkezdését, az aktuális témák közül, ilyenkor a nőt ünnepelve, jó lenne megállnunk és elidőznünk annál a kérdésnél, hogy mennyire vagyunk mi, nők egyenrangúak? Van-e különbség a munkaviszonyban lévő nők  és a falun élő nők között? Vajon hátrányosabb helyzetbe kerülnek-e azok az asszonyok, akik faluhelyen vállalnak gyereket? Mi a tapasztalatuk az egészségbiztosítás, az anyasági járandóság, a babakelengye támogatások terén?

Származik-e manapság hátrány abból, hogy valaki falun él?

Azt is jó lenne felmérni, a kreatív munkavégzés lehetőségei megteremthetők-e falun? A hölgyek a mezei munka, a gyerekek és más családi teendők elvégzése után, tudnak-e önmagukkal foglalkozni? Tudnak-e kikapcsolódni, szórakozni? Színházba, moziba járnak-e?

Női (társadalmi) összefogással, hálózatépítéssel, elősegíthetnénk-e az önbecsülésüket. Ezzel talán mások is nagyobb becsben tartanák a nőket. A szellemi életünk egészsége érdekében mennyit tehetünk? Túl sok a munka, és nincs magunkra időnk?

Mielőtt még valaki bírálatának özönét zúdítaná rám, mert szocrealistának tartja az ünneplést, ezen a múlt században fémjelzett egyesek szerint elavult ünnepen, fontosnak tartom elmondani, hogy oly kevés lehetősége van ünneplésre manapság a nőnek.

Engedjék meg, hogy minden alkalmat kihasználva, legalább mi nők ünnepelhessük saját magunkat. Meggyőződésem, hogy a falusi nők estében nincs megállás a hétköznapokban, sokszor még vasárnap és ünnepnapokon sem. Ugyanúgy, mint más napokon, a nőnapon is meg kell itatni, etetni a jószágot. Megfejni a tehenet, aztán átadni a tejet, vagy odahaza szétmérni a kuncsaftoknak. Összeszedni a tojást. Ki kell szolgálni a családot.

Csendben tették mindennapi dolgukat, nem követelték jogaikat, mert ez társadalmunkban nem illik. Férjeik nem küldték el őket kirándulásra, mint azt tették a férfikollégák a hölgyekkel a gyárakban akkor, amikor még az úgynevezett „jó időket” éltük. A gyerekeket annakidején úgy tanították az iskolában, hogy illik felköszönteni az édesanyákat, nagyanyákat, s a rokonsághoz tartozó hölgyeket. Jólesik ez manapság is, a megfáradt falusi édesanyáknak, nagyanyáknak,… Sokszor a figyelmesség többet jelent a virágnál, az ajándéknál.

Megkönnyíti a napi gürcölést a figyelmesség?

Volt egy rendezvény, ahol elképesztő témát boncolgattak a résztvevők. A

részarányos foglalkoztatás politikai felvállalását. Egy statisztikai kimutatás nyomán bontakozott ki a vita. Munkanélküliség a városban, s a hozzá tartozó vidéki, falusi közösségekben. Hamarosan rádöbbentem, hogy az elemző hölgy, különválasztva a városi munkanélkülieket, a falun élő munkanélküli hölgyektől utóbbiakat háziasszonyokként titulálva, már nem is tekintette őket munkanélkülieknek.

A háziasszony nem téveszthető össze a munkanélkülivel.

Ha valaki falun munkanélkülinek vallja magát, akkor ezt vegye mindenki halálosan komolyan – munkanélküliségnek. Ne nézzenek a falusiakra, mint városban élők, s dolgozók egyenes vetélytársaira. Ezek az idők már rég letűntek. Vegyék nagyon komolyan azok akaratát, akik dolgozni szeretnének, mert emberjogi kérdésről van szó. Az említett eset, hölgyek közötti nézetkülönbségnek is tekinthető. Olyan hölgyek között, akik nem értik egymást. S itt még szó sincs a nemek közötti egyenlőségről, mert erről nem is a vidéki nők esetében szoktak kimutatásokat készíteni, hanem a munkaviszonyban lévők között. A mi estünkben még a foglalkoztatási kérdés felvetése is a két társadalmi rétegben élő nők egyenrangúságának kérdése.

Végezetül egy tanulságos parasztvicc:

Ami közös, az közös

Szöget ütött egy napon egy parasztasszony fejébe, hogy az ura mindig csak úgy beszél a gazdaságukról, hogy: ,,Az én házam”, ,,az én veteményesem”, ,,az én disznaim” és így tovább.

Meg is mondta az urának:

– Én talán nem dolgozom abban a házban eleget? Nem kapálok, öntözök a veteményesben? Nem csinálok moslékot a disznóknak? ... Én mindig úgy tudtam, hogy minden az enyém is, vagy talán nem? Miért beszél úgy kend, mintha csak kendé volna?

– Hát hogy’ mondjam másképp? – morogta a férje.

– Mondja szépen úgy, hogy a mi házunk, a mi veteményesünk, a mi disznaink!

A férfi megígérte. Másnap kora reggel látja ám az asszony, hogy az ura kirámolja szinte az egész ruhásszekrényt.

– Mit keres kend? – kérdezi.

– Mit keresek, mit keresek – dühöng a férj. Hogy hová lett a gatyánkból a gatyamadzagunk?