Szeretettel köszöntök mindenkit, aki olvassa a Mélyszántás rovatot. Örömmel vettem a felkérést, mert szívemen viselem a közösséget, melyet nem erőltettek rám, nem költöztem bele, – megörököltem. Elődeim építgették, odafigyelő gondviseléssel rámruházták. Megmutatva a benne rejlő örömöket, a titkokat, s a rám leselkedő veszélyeket. Bízom, és egyben reménykedek abban, hogy szívesen fogadják jegyzeteimet. Arra törekszek, hogy változatosak, színesek legyenek az írások, történetek. 

A sorsát felvállaló vidéki nőről szólnak.

Néha sorsfordító, máskor cseverésző, esetenként nem kis elszántsággal, harciassággal felvértezve. 

A történetekbe belefonva közösségi életünk jelenét, múltját és jövőképét.

A néphagyományokhoz ragaszkodva, a múltunkat nem tagadhatjuk meg, mert a paraszti kultúra megtartóerőként hagyományozta ránk az édes anyanyelvünket, mint a közösséget képező egyedek közötti kapcsolat eszközét.

Ez az eszköz, a nyelv, az anyanyelvünk hoz néha összetűzéseket, de az emberek közötti kapcsolatok feloldódásában is segítségünkre van. Óvnunk, ápolnunk és tisztelnünk kell. Történelmünket is anyanyelvünk segítségével írjuk.  

A magyar népmese olyan kincs múltunk keresésében, amelyet a mai napig nem aknáztunk ki. Gazdagsága, sokfélesége a világon egyedülálló. Tulajdonsága, hogy teljes tisztaságában tükrözi az ősi tudás áthagyományozott egyetemességét.  

A nép sokkal igazabban tudta a magyar történelmet, mint a krónikaírók. Bebizonyosodott, hogy a ,,parasztok csalfa meséi" és a ,,hegedősök csacska énekei" nemegyszer hűségesebben őrizték múltunkat, mint a történetírók.” Írja Kiszely István antropológus professzor.

A föld iránti tisztelet és ösztönszerű szeretet magyarságunk második mérföldköve, mert ma még hiába fagyos a táj, ma még holt tájként tárulkozik elénk a nagy rónaság, holnap, amikor elolvad a hó, benépesül a határ és hangyaszorgalommal teszi dolgát a parasztember. Nem másokért, hanem saját magáért (magunkért), megtartva ezzel a ránk bízott ősi értéket és közülük is az egyik legfontosabbikat, a földet.

Előbb, vagy utóbb vissza kell térnünk a munkához, amit a falu embere, parasztságunk soha sem hagyott el, mert a nehézségek ellenére, a mai napig is megművelte a sors által rá bízott földterületet. S ne csodálkozzunk, ha a parasztember a földre szegezi tekintetét, és abból olvassa ki, jósolja meg a jövőjét.

Akkor néz csak fel az égboltra, a csillagok felé, imára kulcsolt kézzel, amikor érzi, tudja, hogy biztos lábakkal áll a földön.

Akkor elégedett, amikor szabadon dolgozhat a földjén.

Ő nemcsak annak megművelését végzi, hanem saját lelkét is műveli.

Így válhatott a paraszti lélek erős, stabil, kitartó, kemény várává társadalmunknak.  

Az az ember, aki ezt az érzést egyszer az életben megtapasztalta, átélte, kötődni fog földjéhez, hazájához, nemzetéhez.

Ez az oka annak, hogy e csöppet sem könnyű munkát, oly nagy megelégedéssel végzi a nem kis verítékkel megszerzett családi birtokán. Ezért, ha a parasztember belehasít a vajdasági földbe, barázdát nyit, nemcsak a göröngyök között tör utat, hanem egyben feltárja saját lelki barázdáját is.

Hagyományőrzést.

Nemcsak a népdal, néptánc tartozik ide, hanem az öltözködéskultúra, az étkezési kultúra, a hiedelemvilág hagyománya, a vallásosság, a viselkedéskultúra évszázados hagyománya, és még más, ami meghatározó szerepet játszott és jellemvonása a közösségé formálódásunknak.